3. rész: Az élet a jövő, az álmok a múlt

Sötét az este. A holdat is eltakarják a felhők. Egy csillag sincs fent az égen. A szél sem fúj. A város csöndes, sötét utcáit egy kislány léptei zavarják meg. Az utca egyetlen fénylő lámpája alatt megáll a kis csöppség, majd körül nézz. Vele szemben egy férfi áll meg. Egyikük sem mozdul. Majd a férfi csöndesen megszólal:

- Gyere velem, kis lány! Itt nem biztonságos. –és a kezét nyújtotta felé.

A lány nem mozdult. Még egyszer körülnézet és megfogta a férfi kezét. Elindultak az utca vége felé. Mikor már messze voltak az egyetlen fénylő lámpától, hirtelen süvítő, éles hang csapta meg a fülüket. Ebben a pillanatban egy bomba csapódott bele a lámpába. A kis lány megfordult és kezdet pánikba esni. A férfi nyugodtan ment tovább, de már gyorsabban. A lány megriadva állt meg, de a férfi húzta maga után. Már nem egyedül voltak az utcában. Körülöttük a bomba becsapódása óta síkitó, pánikba esett emberek rohantak. A kis lány már majd nem üvöltött félelmében, de mielőtt ez megtörtént volna, a férfi letérdelt hozzá és vigasztalni kezdte:

- Semmi baj. Ez csak játék. Haza viszlek és minden rendben lesz. Ne félj!.

A lány szipogva bólintott és megtörölte könnyekkel teli szemét. Mind a ketten bátor, gyors léptekkel haladtak előre a riadt tömegben. Még sokáig mentek. A közelükben már jó néhány bomba becsapódót. De egyikőjük se rezzent meg tőle. Számukra a történtek nem léteztek. Mind a ketten előre néztek és csak mentek addig, míg el nem értek egy házat. A sötétben nem lehetett látni, csak a körvonalát. A kapu előtt megálltak. A férfi elgondolkodva nézet a házra. Valahogy nem, mert bemeni. A lány nem értette, hogy mi a baj. Hisz a hosszú útjuk során a lámpától idáig a férfi meg sem rezzent és most meg reszket. A kertben lévő növények már nem éltek, mind elszáradt és kihalt volt. Hirtelen kinyílt a ház ajtaja. Egy nő lépet ki és amikor meglátta a lányt és férfit rögtön oda rohant. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült és boldog, de teste neki is remeget. A kis lány arca rögtön boldogsággal volt teli amikor meglátta a nőt. A férfi nem szolt, semmit. Teste még mindig remeget és hideg volt.

- Drága kis lányom! –üvöltötte a nő, és amikor végre oda ért a lányhoz szorosan átölelte és nem is akarta elengedni.

A férfi megkönyebülten engedte el a kis lány kezét, megfordult majd el akart menni. De egy hang még visszatartotta. A nő fölállt, megfogta a lánya kezét és a férfihoz szolt.

- Köszönöm Májk! Mindent köszönök!

A férfi megfordult és elmosolyodott. Mind a hárman boldogok voltak.

- Nagyon szívesen, Kármen! –visszafordult majd el akart menni, de nem tudott.

- Várj még egy kicsit! –a nő már ott is volt a férfi előtt- Nincs kedved bejönni és megbeszélni a dolgokat? –kérdezte Kármen.

Májk nagyon megörült és csak bólintott egyet. Megfogta Kármen kezét és a kis lányét. Mikor felértek az ajtó előtt megállt a nő.

- Mit gondolsz Mira, apa itt maradjon?

A kis lány rögtön nagyra nyitotta a szemeit. Tudta, hogy Májk, vagyis az apja már rég elment tőlük és fel sikoltott.

- Igen!!! –és bementek a házba.

Ekkor egy bombacsapódót a ház elé és Nimré felébredt. Zihálva, lihegve, levegő után kapkodva törülte le a verítékét a homlokáról.

-Mi volt ez?- kérdezte magában, de nem tudott rájönni.

A szomszéd ágyra nézet ahol Léninek kellett volna feküdnie, de nem volt ott. Nimré kimászott az ágyából, felvette a köpenyét és az erkély felé ment. Amikor kiért látta, hogy ott van Léni is. Azt gondolta, hogy ő is rosszat álmodott. Jól sejtette. Ugyan is Léni sírt és a csillagokat nézte.

- Mi a baj Léni? –kérdezte Nimré és oda ment a zokogó lányhoz, hogy megvigasztalja. De Léni nem válaszolt. Hallgatott és csak a csillagokat nézte. Nimré is a csillagokat kezdte nézni. Álmában egy csillag sem volt, úgyhogy megkönnyebbülés volt számára, hogy végre láthatja őket.

- Látod milyen, szépen ragyognak. Az élet nem ilyen szép. Vannak dolgok, amiket még nem tudok, de, majd ha mindent tudni fogok, akkor megváltom a világot. –mondta Léni és csak, nézte a csillagokat és egy-egy könnycseppet ejtett.

- Ezzel mire akarsz célozni? Hisz élünk és semmi bajunk. Lehet, hogy a múltra nem emlékszünk, de lehet, hogy ez adomány. Egyébként sem jó, ha mindent tudunk, mert bajba kerülhetünk vagy olyat, tudunk, meg amit jobb lenne, ha soha nem tudtunk volna.

- Te könnyen beszélsz! Téged nem gyötör olyan rémálom, ami megmagyarázhatatlan és örült. Mintha valami régi emlék lenne vagy talán egy olyan dolog, amit tudunk kéne, de nem tudunk. –Léni lehajtotta a fejét és sóhajtott egyet majd Nimrére nézett. Nimré is tekintettét a vele szemben álló lányra szegezte.

- Gondolod, hogy csak neked van ilyen sorsod? Nem csak te vagy a világban, hanem más emberek is. Ébredj már fel! Nem csak neked vannak rossz álmaid. - Nimré itt szünetet tartott, majd egy gyengédebb hangnemben folytatta- Nem értelek. Te más vagy mint aminek eddig megismertelek. Tegnap még semmi gondod nem volt. Most meg rosszálom miatt rögtön pánikba esel.

- Igazad van. –majd Léni gyengéden és megbánóan átölette testvérét, és sóhajtott egyet- Sajnálom.

Amikor Léni elengedte Nimrét egymásra, néztek.

- Semmi baj. Emberek vagyunk. Nézzük inkább a csillagokat.

Majd mind a ketten felnéztek az égre és tudták, hogy a holnap újabb titkokat rejt.

Folytatása következik